Troll-lolo?

Az égszínkék troll tanácstalanul állt kedvenc csemegézőhelyén, a bazalt tömbökkel tarkázott kis kanyonban, valahol a Csonttörő hegység északi oldalán. Szerette ezt a helyet, mert mindig akadt a fogára való apró kőtörmelék, amivel nassolásként tömhette a bendőjét. Bár most sem volt különösebben éhes, de kora reggel, ettől a helytől kissé távoli barlangja mélyén csücsülve ellenállhatatlan vágyat érzett egy kis  csemegére. Az út fél napig tartott, még neki is, kinek magassága emberi léptékkel legalább 20-22 méter lehetett. De ez nem szegte kedvét;  már előre örvendett, hogy apró köveket ropogtatva ücsöröghet fenn az egyik oromsziklán, gyönyörködve a lemenő nap fényében, hallgatva az alant futó folyó tompa moraját. Évszakokkal korábban járt utoljára erre,  most pedig csodálkozva vette észre, hogy a kőtörmelékek ugyan megvannak, de a kedvenc kis szikláiból irdatlan méretű darabok hiányoznak, sőt mi több kedvenc kőfoteljét is szétbombázták. Irdatlan harag és szomorúság lett úrrá rajta. Nem csak az addig  harmónikus békés táj harmóniáját rombolták szét, de az ő kis világából is elloptak egy darabot. Hiszen ez a táj pont alkalmas volt arra, hogy elvonulhasson az apró de annál idegesítőbb emberi lények elől, akik az egyre sürűbben épülő kőfalú váraik pereméről, katapultjaikkal folymatosan bombázták őt, akárhányszor csak meglátták. 

Egy komolyabb méretű szikladarabot két kézzel felmarkolva és feje fölé emelve megcélozta az egyik kivájt oldalfalat és teljes erejét beleadva elhajította azt. Az ismeretlen de nagy valószínűséggel emberi bányászok által amúgy is meggyengített sziklafal kártyavárként omlott össze, és hihetelen robajjal zúdult a kanyon mélyébe, elzárva az emberek által koptatott kis ösvényt, amin keresztül a bányához jutahattak. A troll ujjai közt sodorgatva száraz fatörzsekből álló nyakláncát elégedetten szemlélte az így elvégzett pusztítást, mert még így is hangulatosabbá vált a tájék, mint ahogy a fosztogatók hagyták.

Hirtelen egy hang szakította meg mélázását, amiben elképzelte hogy a kis emberi hordák hogy fognak szitkozódni, ha majd megpróbálnak visszatérni hogy még több követ nyerjenek a nyavalyás kis erődeik felhúzásához.

Hegyezni kezdte a fülét..a hang nagyon vékony volt, de mintha a fejében szólalt volna meg, és mintha azt suttogta volna, köszönöm....."hát ez meg?" csodálkozott a troll, és észrevett egy hasadékot az  imént eldobott szikladarab mögött, amiből egy halvány, mégis szemmel láthatólag erősödő fényű szárnyas kis lény került elő, aki lerázogatta magáról a hasadékban rárakódott kőport, és törmelékeket. Szárnyait próbálgatva sürgött forgott, majd hirtelen a troll vállára szállt két miniatűr tenyerét a troll arcára téve valami melegséget sugárzott át a trollba, aki lehunyt szemmel maga elé idézte életének legkedvesebb emlékeit, valamint látott képeket a szárnyas teremtmény múltjából is. Ezek szerint a lényt sok sok társával egyetemben tömegestől zárták barlangokba, és egyéb sötét helyekre. Ősi a tudás lángjának hordozói voltak, és egy akkoriban megjelent agreszív faj tagjai kezdték el őket tömegesen üldözni. A troll felismerte az üldözőkben az emberi fajt. Újfent haragra gerjedt volna, de az apró lény közelsége miatt inkább csak szánalmat érzett az idióta teremtmények irányában, akik a tudást agresszív módon próbálva megszerezni, végül dühükben hogy nem megy, hordozóikat bosszúból elzárni merészeltek.

Közben leszállt az éj, de a troll és újdonsült kis barátja, kit ily módon véletlenül megmentett az örök rabságból, még hosszú hosszú órákon át gondolatbeszéltek egymással, sok sok tapasztalatot cserélve.

Megtudta saját fajának keletkezését, a tündérlovagok kihalásának szomorú történetét, valamint az emberi faj megjelenésével egyidőben kezdődő tömeges pusztítások/újrateremtődések történetét, de hallott a fénylénytől az általuk épített ősi városok csodáiról, a tudás lángjának őrzőinek küldetéséről...............Ő cserébe mesélt találkozásairól az utolsó unikornisok egyikével, a paktumjáról a földelementálokkal, kiknek megígérte hogy szabaddá teszi a termőföldeket a kövektől, mesélt az elhalt fákról, kiket tisztelete jeléül a nyakában hordott tovább, és az emberekkel vívott passzív harcairól. 

Végül a hajnal első sugarainak kereszttüzében mindketten kissé elpilledve keltek útra hogy visszatérhesenek a troll barlangjába. A fénylény ugyanis fejébe vette hogy megtalálja ősei városait, és a troll otthona épp útba esett neki is. A troll pedig boldog volt hogy végre megmutathatja csodás otthonát valakinek. Barlangját érdekes vésetek és faragványok tarkították, miket ő maga készített, és idővel igencsak nagy ügyességre tett szert az efféle foglalatosságban.

Teltek múltak a napok, a fénylény időnként kutatásokba merült, próbált rálelni az övéire, és ilyenkor a troll szomorúan látta, hogy a fénylény gondterhelt arccal kezd ráébredni, őseinek otthona talán már nem létezik, és úgy néz ki fajtársaiból sem maradt senki. A troll ki hasonló gondokkal küzködött, megkérte rá, hogy maradjon vele, és ossza meg vele tudását a gyönyörű épületek építéséről, a függőkertek létrehozásának titkáról, és még sok egyéb olyan dologról, mi egyszercsak inspirálni kezdte a trollt arra, hogy ő is elkezdjen építeni egy titkos várost és kertet. Így dolgozgattak együtt, a fénylény a tudását, a troll az erejét adta a munkába, és kezük nyomán csodaszép, a fénylény városához hasonló, a természettel harmónikus egységet alkotó építmények és kertek kezdtek kialakulni körülöttük. Az épületeket  a kevés hozzájuk hasonlóan megmaradt, de elotthontalanodott fajokkal, Manókkal, Elementálokkal, Szárnyas, nem szárnyas , testetlen de létező, és egyéb csodás lényekkel.

Aztán egyszercsak az emberek körében terjedni kezdett a mese a trollról, aki azon felül, hogy bányáikat tönkretette az északi hegységben, ráadásként még egy angyalt is fogságban tart, mindneféle varázslatokra kényszerítve őt, amivel hatalmas kincseket halmoz fel. Sőt, birtokát gonosz erők uralják, és túlvilági szörnyek lakják. A félelem és az irígység a szívükben lassanként tetterővé fokozódott. Hadsereget toboroztak, fegyvereket , páncélokat kovácsoltak, hogy megvédjék magukat a ki tudja mire készülő trolltól, és démoni hordáitól. 

Egyik este a troll és a fénylény munkájuktól elpilledvén boldogan pihentették szemüket az általuk teremtett édenkerten, mikor a föld belsejét is megrázó egyre erősodő dobogásra és ütemes zajokra lettek figyelmesek. A troll felmagasodva ülő helyzetéből tüzesen fénylő kanyargó csíkokat látott tömött sorokban közeledni kicsiny birodalmának pereme felé...........Az emberek hordái voltak, kik páncélosan felfegyverkezve és fáklyákkal egyenletesen menetelve, pusztításra teremetett katapultjaikkal szép apránként közrefogták, és vaskos gyűrűként kőrbevették a troll birtokát. A troll kérdőn tekintett a fénylényre, kinek arcán a tanácstalanság mellett valami más is tükröződött. talán a múltban tapasztalt, és most újra megismétlődő üldözés és pusztítás emléke? 

Az otthonaikban megtámadott teremtmények kezdeti döbbenetét felváltotta a harci szellem. Otthonaikat megvédik, legyen bármi is az ára.

A fénylény próbálta megtalálni az emberek hullámhosszát, hogy a félreértéseket tisztázni tudja mielőtt a vérengzés megkezdődne, de azok elméje teli volt a lehetséges kincsek megszerzésének kapzsi vágyával, és a gyűlölettel az általuk nem ismert lények ellen, kiknek szavait  nem értették. 

A harc megkezdődött, az emberek ijjakkal, katapultból hajigált éghető anyagba mártott kövekkel bombázták a parányi édenkertet, és a troll ellen mindent bevetettek amit csak tudtak. Hatalmas tűzerő záporozott a troll felé, akinek bőréről darabokban szakadtak le az őt védő kökemény képződések.  Egyre több fájdalmas hasadék támadt testén, és hiába tiporta marokszám a támadókat, azok végtelen sorokban csak jöttek és jöttek, átvéve helyüket az elhullottaknak. A fénylényt, kinek "megmentésére" jöttek, is eltalálták pusztító elvakultságukban, mikor az barátja körül repkedve próbálta a troll testén éktelenkedő sebeket meggyógyítani.

Mikor szárnyaszegetten földrehullott, a troll nem törődve többet a körülötte folyó mészárlással, térdre hullott, hatalmas órmótlan ujjaival óvatosan és gyengéden felemelte az apró fénylényt, ki szédelegve állt talpra a toll tenyerében, szemében megtörtség és beletörődés tükröződött, mégis rámosolygott a trollra, kinek szeméből áradni kezdett a folyékony szomorúság, mit könnynek hívnak. 

Az emberek látván, hogy a troll összeomlik, még inkább fokozták támadásukat, a kis éden lakóiból szinte már senki nem volt életben. A troll kizárva a harc zaját, kis barátjának üzenetére figyelt már csak. Az emberek annyit láttak hogy a troll tenyerében a fény egyre erősödik, majd hatalmas villanás kíséretében a troll teste hatalmas darab kövekre szakadva hullott szét, maga alá temetve a sereg nagy részét. Az életben maradottak még látták, amint az égbe emelkedett szárnyas lény karjait széttárva az arcát az ég felé emelve lassan porráhullik, testéből csillanó fénypontokat sugározva szét. Azok, kiket e pontok eltaláltak, fegyvereiket elhajítva, keserű könnyeket hullatva hullottak térdre. Fejükben megannyi kép játszódott le. Ez volt a fénylény öröksége, melyet nem lévén más, kire hagyja, végül azoknak ajándékozott, kik elvették ő és barátai életét.  A csatának vége volt.....az életben maradott emberek saját tetteik súlyátol megrogyva, félve pásztázták kőrbe a valamikori paradicsom romjain. Nem volt ott már más, csak pusztulat, és az a nagy hegynyi kék márvány tömbökből álló halom, ami a troll testéből megmaradt. Az emberek pedig belátván saját balgaságukat, e tömbökből építették meg a tudás emlékének legnagyobb fellegvárát, melyet azóta is csak azok találnak meg, kik tisztességgel keresik-kutatják e forrást, és szívükben ott a tisztaság.