Szeretek biciklivel közlekedni, mostanában újra rászoktam, ettől csak a mínuszok szoktak néha visszatartani, vagy a csúszós esős idő.
Talán ennek köszönhető, hogy kissé elszoktam a tömegközlekedés csodáitól, maximum pár metrómegállót teszek meg a munkahelyemig.
De néha elkerülhetetlen hogy egy egy ismeretlen helyszínre egyéb okból igénybeveszem a közlekedés eme tapasztalatipontszerzéssel felérő formáját. Szociológiai illetve társadalmi szempontból is érdekes tanulmányt lehetne írni a különböző járatok utazóközönségétől, területi illetve időszaki szempontok alapján. Nekem most a 99-es busz már sokak által emlegetett finoman szólva "érdekes" miliőjéhez volt szerencsém.
Már a Népszinház utcai végállomás környéke is igazi magyar "neoszocreál" regényalap lehetne, de az utazóközönség nagy része egészen biztosan helyet kapna egy Tarr Béla vagy Jancsó (R.I.P) filmben. Szinte látom magam előtt az éjjelnappalik, dohányboltok környékén ténfergő figurák életéről szóló újabb érzelmi csapást.
Egyszóval ma dolgom volt a Wekerle telepen, (egy csodálatos kis kristályrókát bartelleltem névjegykártyákra) így rászántam magam a járat használatára. Az első épp az orrom elől fordult ki a sarokról, ki tudja miylen élménytől fosztva meg engem. Még volt egy kis reményem hogy elérem a következő megállónál a buszt, de a pár perces hiábavaló sétám rádöbbentett arra, hogy jobb ha nem mászkálok tovább a neon fényekkel és szakadt kis üzletekkel teli utcákon. Visszatértem hát a kiindulási pontra, és pont elértem a következő indulót, mely már tömve volt nem kis sajnálatomra, mert a közel fél órás buszozást olvasással szándékoztam eltölteni, ami fél kézzel kapaszkdva lapozás közben nem olyan vicces. (vagy az, másoknak amikor kétségbeesetten nyúlsz a kapaszkodó után egy kanyarban amit azért engedtél el hogy a kövi oldalra juss)
Gondoltam sebaj, állva is belemerülhetek az érdekes japán regényembe. Ezt az elképzelésemet hamar megcáfolta az egyik megállónál felszálló hangos úriember, aki még az ajtó záródása után is folytatta a beszélgetést a megállóban maradt társával, hogy majd este 10 kor még fussanak össze. Imádom az ilyesmit, főleg hogy utána szinte levegővétel nélkül hangosan dohogva fejtette ki egy másik társának, valószínűleg "fémeltávolítás illetve átcsoportosítás" érdekeltségbe futó "szakmájának" hátulütőit. Hogy milyen igazságtalanul mérik kilóját, és egyáltalán ........Bár remélem csak félreértettem.
Aztán szembesültem még pár nyúzott Építőipari szakmában dolgozó munkásember reménytelnségével, azt illetőleg, hogy vagy 6 napot dolgoznak egy héten, vagy épp csak létfenntartanak. Szomorú és egyben lehangoló volt látni, hogy kőporos kék munkaruhájukban egymás előtt szabadkoznak, hogy ki miért szeretne már egy nap pihenőt beiktatni. Közben képtelen voltam elhessegetni magam elől a munkaadójuk valószínűleg önelégült képét, amint mercijébe beszállva esze ágában sincs arra gondolni, hogy a nála "alacsonyabb" képzettséggel élő embereknek is szükségük lehet magánéletre. Még újabb párszáz majd évekig üresen álló iroda legyen csak készen, munkát adunk vele a jónépnek, Hurrá!
Hazafelé a következő generáció néhány tagja pedig a 80-as évek harlemjét megszégyenítő, vállon cipelt magnóból üvöltő rapzenét zengte kórusban, tánclépésekkel produkálva magukat egymás előtt, hogy kinek a bokája tud még jobban kicsavarodni az igen elcsépelt panaszkodós, utcalányokat emlegető dalszövegre. Csak remélni tudom, inkább csak egymást oltogatták, és nem gondolják komolyan hogy gangsztának lenni jó.
Nos a mai napot szürreális Balázs Bála stúdiós moziélményként fogom fel, olyannyira nosztalgiám támadt tőle, hogy az egyik gyroszos klasszikus hajlított neoncső feliratát látva majdnem arra számítottam; a buszról leszállva a rendszerváltás előtti magyarország fog visszaköszönni a Blahán.
Ezért az kis drágáért viszont pláne megérte ez az utazás, mostantól az én nyakamban lógva fogja azt mondani, hogy mit is? Fürge róka lábak, surranó kis árnyak, What Does The Fox Say?
