Összefirkált bőrök

Árnyas fák lombjai közt rejtőzött az újrahasznosított biopala-tetős öregek otthona, valahol nyugat-európában, a 2060-es évek végén. Mivel addigra szinte minden zöld területet beépítettek, vagy szintetikus növényzettel telepítettek be, az ott lakók különösen szerencsésnek (vagy inkább jómódúnak) tudhatták magukat, amiért őket még valódi, élő fák vették körül. Az idő kellemes volt, a bent élők közül a járásképesek és a robotszékekkel önállóan közlekedni tudók kitelepedtek az épület hatalmas fa utánzatú verandájára. A nyári lombok közt átszűrődő lágy sugarak kíséretében, nosztalgikus sztorik mesélésére késztette őket a lenyugvó nap. Szinte mindannyian kivétel nélkül a virtuális élet aranykorában voltak fiatalok, ezért a legtöbbjüknek nem voltak hozzátartozói.  Ha voltak is gyerekeik, a kapcsolatot maximum a bőrük alá ültetett szinkronchippel tartották a világban szanaszét széledt utódokkal, akik így személyesen nem tudtak róluk gondoskodni. Bár a legújabb technológiáknak köszönhetően a legnagyobb távolságokat is 2-3 óra alatt meg lehetett tenni, a legtöbb leszármazott már természetellenesnek vagy feleslegesnek tartotta a felmenőivel való valósidejú fizikai kontaktust. Az orvostudomány kitolta az  átlag élettartamot 100-110 éves korhatárig, de a társadalom (néhány extra kivételes elmét leszámítva) automatikusan elzárkózott a 60 évesnél idősebbek elől. Aminek egész egyszerűen csak annyi volt az oka, hogy ők nem voltak képesek lépést tartani a napi szinten változó fejlődéssel, ezért munkájuk gazdaságilag nem volt eléggé nyereséges. A nyugdijas otthonokat lényegében önmaguk az úgynevezett "elavultak" üzemeltették, önköltségen, és jövedelmet a régmúlt idők emlékeinek katalogizálásából, és régmúlt történetek eladásaiból finanszírozták. Sokuk a munkás, aktív évei alatt összeszedett akkora vagyont, hogy módjában állt megvásárolni pár tucat androidot, nekilátva felépíteni és üzemeltetni a saját kényelmüket fenntartó komplexumokat. A szegényebbek konzervdoboznak csúfolt konténertelepeken éltek, és olcsóbb robotszolgákkal körülvéve tengették haszontalannak vélt napjaikat. De az a közel tucatnyi "elavult", akikről történetünk szól, elég nagy kényelemben éltek ahhoz, hogy ne az öregedéssel járó gondokon törjék  fejüket. Sokkal inkább egy új megfilmesíthető ötleten tanakodtak, amihez az ihletet a saját fiatalkori emlékeikből merítették. Óriás lebegő kijelzőkön le is vetítették a sztorik alapján előgenerált vázlatos animációkat, amit aztán remélhetőleg el tudnak majd adni egy profi "életképgyártó" cégnek. Színészekre már 30 éve nem volt szükség, animált karakterek jelenítették meg a történetek valós személyeit, tökéletesen valósághű ábrázolással, hiteles fiatalkori arcvonásaikkal. A rengeteg fennmaradt digitális kép, és videoanyag segítségével játszi könnyedséggel alkották meg virtuális filmbéli másaikat, és még nagyobb előnye a technikának az volt, hogy ezek a "színészek" sosem hisztiztek, pereltek vagy kértek milliós gázsikat. Az egyik őreg, aki Akabeenji névre hallgatott, és elhíresülten ragaszkodott a divatjamúlt szabású kockás vászon ingjeihez, felvetette, hogy írják meg a sztoriját a nagy tetoválás háborúnak, ami 2024-ben rázta meg a világot. Egy aktivista lány kezdte az egészet, aki azért kampányolt, hogy a bőrükön viselt ábrák legyenek védettek, azokkal szemben, akik csak fiatalkori divathóbortból varrattak magukra egy egy mintát. Addigra szinte nem volt ember, akinek a bőrén legalább egy "bélyeg" ne lett volna, és komolyan fontolgatták, hogy az azonosító okiratokba is beveszik, és szabályozzák a viselésüket. Ez viszont felháborodást keltett azokban, akik a megszokás ellenére mégsem viseltek ilyesmit, de azokban is, akik tucat ábrákkal rendelkeztek. További problémát jelentett a stílusok bekategórizálása, és az eltávolított vagy módosított/átütött képek besorolása is. Akabeenji akkoriban együtt élt az aktivista lánnyal, és jómaga is rendelkezett néhány akkori divat szerinti "fényes karcok" stílusban készített tetoválással. A lány szerint, (aki életének minden évében, ugyanazon a napon, rajzoltatott magára egy miniatúrát, hagyományos tetoválási módszerrel, amolyan "életpecsét" címszóval, azóta mióta diagnosztizáltak nála egy kiszámíthatalan betegséget, ami akár halálos is lehetett) a fénykarc technika egy felesleges, szánalmas és nevetséges újítás volt. Ez kapcsolatukban is komoly és heves vitákat váltott ki, amik még a politikai vagy vallási kérdésekből adódó nézeteltéréseknél is kompromisszumképtelenebb állásfoglaláshoz vezetett. A lány szerint a tetoválásoknak "mágikus" erejük van, és mind kultúrális, mind szubjektív élmény ihlette képet kell hogy mutassanak, ellenben az épp aktuális technológiák által létrehozott változó trendekkel szemben. Akabeenji viszont az a típus volt, aki boldogan lubickolt a változások tengerében, és képtelen volt megérteni, miért ne lehetne részese az újdonságoknak, és a közösségi élményeknek. Az elsők közt volt, aki magára varratott egy a fényviszonyoktól függően 3-4 átváltozásra képes ábrát. Így a reggeli napfényben egy 10 lábon futkosó tölgyfa, neonfényben egy horkoló android, este pedig egy világító geometrikus bagoly volt a testén, amiknek ötleteit a kedvenc közösségi portálokon megosztott népszerű figurák ihlettek. Sanna (így hívták a lányt) 2 hétig nem állt szóba vele, amikor egy "mágneses vihar" elnevezésű geometrikus ábrával állított haza, amit egy mobilalkalmazás segítségével bármilyen hegtetoválásra hajazó mandalává át lehetett alakítani. Ekkoriban kezdett egyre több aláírást gyűjteni, főleg a hagyományos rajzolt ábrákat viselők köréből, hogy állítsák meg az új őrületeket. A blogokon, fórumokon csak úgy forrtak a bytek, mert mindenki érintettnek érezte magát az ügyben, vagy "varróként" vagy "varrottként", de még azok is beleszóltak, akik elítélték a "színes"bőrűeket, és a naturális "így születtünk, így halunk meg" mozgalom képviselőjeként majdnem olyan komoly nyomást gyakoroltak a közvéleményre, és ezáltal a vezetésre is, mint pár évvel korábban a "gyermekáldás mindenáron" csoport képviselői. Már a hírcsatornák fő cikkei is a "mintás-bőr" témakőr körül forogtak, és pár országnak kifejezetten jól is jött, mert míg a jóléti államok a tetoválásaikkal voltak elfoglalva, addig ők szép csendben irtották egymást vallási és gazdasági okokból kifolyólag. Végül 2032-ben, mire a népesség létszáma ilyen vagy olyan okból (háború vagy utódláshiány) kifolyólag technikailag a felére csökkent, végre a kedélyek is megnyugodtak. Végül eljött az utópisztikus írók valódi, hagymázas "szép új világja", az emberek viszonylagos békében, mesterséges vackaikkal körülvéve, és immár kiváltságos kinkcsként becsülve  még megmaradt érintetlen tájaikat, ki nem irtott állatfajaikat, végre csak magukkal, és nem mások szokásaival foglalkoztak. A tetoválásokat végül önként unták meg, és onnantól fogva csak az firkáltatta össze a testét, aki legbensőbb késztetésre tette. 

Az öregek hümmögtek egy kőrt, aztán csendes megegyezésben elkezdtek vetkőzni, hogy megmutassák a bőrükön nyomait az emberi dőreség eme megnyilvánulásainak. Előkerültek az elmosódott, megfakult, háromszögbe foglalt szarvasfejek, poligon macskák, geometrikus csíkok, vonalak, nagy "életbölcsességek", pixelfeliratok, letűnt memék, kikre már a kutya sem emlékezett, néhány mágnescsomó, ami szottyadva, csúf kiütésként feszült a bőr alatt, egymásba fonódott fénykarc, ami így a lenyugvó nap fényében egy nagy, amorf színes hányásnak tűnt. Némelyik hangosan kommentálta a készítésük idejét, egy egy emléket is hozzáfűzve; "2014, grafika szakra jártam, és annyira beleszerettem az egyik osztálytársamba, hogy magamra varrattam az egyik rajzát...kár, hogy 2 évvel később egy élelmiszergyártó cégnek adta el mint reklámgrafika, amivel a termékeiket reklámozták. Rám is ragadt a becenév, hogy instant-tészta"...."2022, egy filmben láttam meg a főszereplőn ezt az ábrát, és annyira vagány volt, hogy úgy gondoltam, kicsit én is fogok rá hasonlítani, ha magamra rajzoltatom"...."2018, komoly érzelmi válságban voltam, és úgy éreztem, hogy egy poligonikus medvekoponya tökéletesen kifejezi az állapotomat".......És így tovább, mentek a sztorik, amikor is a verandára kilépett az otthon egyik legöregebb lakója, csatlakozva a memoárokhoz: "2008, egy katonai egység tagja voltam, ez volt az osztagunk jelképe, azért varrattuk magunkra, hogy szerencsét hozzon, és hogy egyben hazaérjünk... higgyétek el, a legrondább ábra amit valaha láttam, mégis büszkén viselem, mert ez azt jelenti, ép bőrrel megúsztam...". A többiek lehajtott fejjel hümmögtek párat, aztán visszavették ruháikat, hogy eltakarják a valaha volt esztétikus, de valójában semmit nem jelentő ábrákat, Akabeenji pedig gondolatban elmormolt egy bocsánatkérést a 10 éve halott Sanna felé, akit valójában csak most értett meg.