Neked így kerek?

Nem vagyok harcos, sem forradalmár. Csak csendes nézője annak ami körülöttem van. Igyekszem megfigyelni, okulni belőle, de elég nehéz, hiszen csak egy egyszerű földi halandó vagyok, korlátozott idővel, és még korlátozottabb rálátással. Néha mégis olyan düh van bennem saját fajtársaim iránt, hogy legszívesebben üvöltve mondanám az arcába, hogy téged egyáltalán nem fusztrál, hogy mennyire akaratlan résztvevője vagy annak a folymatnak ami az elviselhetelenség határát súrolja? Információkat cserélünk, híreket osztunk meg, blablázunk, vagy bólogatunk, mégsem érzem azt, hogy bárki is képes lenne tenni valamit a saját magunk által létrehozott és gerjesztett folyamatok ellen. Állatokat kínzunk, erdőket vágunk ki, nem akarunk mást, csak fejlődni megfigyelni, élni. És ezzel akarva akaratlanul is egymás tyúkszemére lépni. Vega vagy vagy húsevő, környezetbarát, vagy technokrata, családcentrikus vagy egyedül álló különc, egy valamiben mind egyformák, nem kérdőjelezik meg hogy van e joguk élni. Belső kényszer hatására cselkszenek, döntéseiket befolyásolják a körülöttük élők impulzusai, és eseményei, pont mint az enyéimet is. Azt mondják, döntéseink és választásaink tesznek minket gondolkodó emberré. Pedig csak programjainknak engedelmeskedve cselekszünk. Tömjük magunkba az információkat, mobiltelefonjainkba feledkezve majd egymásnak megyünk figyelmetlenségünkben, kritizáljuk egymást a fórumokon, felszólalunk, javasolgatunk. Én a saját pesszimista szűrőmön keresztül nézem a világot, néha kiragadok egy egy momentumot, egy felhíváson akad meg a szemem, "szombat este egy 4-5 fős csoport összevert, csak úgy , eltört az állkapcsom, aki látta az esetet kérem jelezzen itt és itt", "eltűnt a nagyanyám, a feleségem, a rokonom, barátom, ismerősöm, így és így nézett ki, aki látta hívja ezt a számot", "Állatokat nyúznak meg elevenen ezen a telepen, petíciónkat itt és itt tudod aláírni, hogy felléphessünk ellenük"......és végtelen számban sorolhatnám. Ilyenkor egyvalami kérdőjeleződik meg bennem, hogy történhet mindez? Hogy lehet az, hogy az én családom , barátaim ismerőseim által teremettet világban ezek mind olyan Kivülálló erőnek feltételezett események, mintha nem mi, emberek tennénk mindezt egymással egymás ellen, egymásért? Valaki valahol éhes, enni akar. Hát ráveti magát az első dolgora, amit talál, legyen az egy gumó a földben, vagy egy patkány, vagy alkalmasint kutya, macska stb. Hogyan is ítélhetné el bárki is, aki a gyorsétteremben ülve, vagy a közeli boltból beszerzett alapanyagokból főzi rendezett kis konyhájában az ebédjét? Hogyan is ítélhetne el és krizálhatna valaki azért, mert cigarettával rongálom a tüdőm, miközben ő már a 10x cserélte le a háztatrtási berendezéseit, vagy autóját, amivel további hulladékot és környezetszennyező anyagot juttat az általam is fogyasztott vízbe, levegőbe? Miért törekszünk a globális humanitárius egymás megértésére, miközben fegyverrel vesszük el a máshogyan gondolkodók életét? Mielőtt bárki azt vágná a fejemhez, hogy sarkítok, és egy kalap alá veszek mindenkit, csak egy picit nézzen önmagába. Sosem került ellentmondásba következetesen végiggondolt értékrendjében? Hogy amikor már megint ugyanazt hallja az én számból sokadszorra, amit máskor ő mondott el a saját szavaival másoknak vagy nekem, nem e ugyanarról beszélt? Én sokszor belátom, hogy ugyanazokon a billenytűkön zongorázom végig a gondolataimat, mint egy kottát, amit megtapasztaltam, és ez nem mindig azonos azzal amit más megtapasztalt, mégis oly sokszor érzem azt, hogy az aminek tartom magam az nem is én vagyok, csak a környezetem visszaverődése. Azt is, hogy a mondanivalónak milyen körítésben tálaljuk, az is szülhet szimpátiát, vagy ellenszenvet. Ebben sajnos én nem vagyok valami jó. Én szavaimat a meg nem értettség dühe színezi át, amitől sokan azt feltételezik, hogy ítélkezem, pedig csak a magatehetelenség van benne. Halandók vagyunk, mini univerzumok egy hatalmas univerzimban. Részecskék egy szerkezetben aminek működésére sosem lesz teljes rálátásunk. Az egyetlen, amit el tudsz dönteni, hogy utódokat teremtve meghosszabítod-e ezt a folymatot,  vagy sem. Én néha a csodálatos dolgok ellenére sem érzem azt, hogy mindezt folytatni szeretném. Egy mérleg serpenyőjébe helyezhetem az általam megkedvelt dolgokat és összemérhetem az általam nem kedvelt dolgokkal, és ez alapján megpróbálhatok szűrni. De még így is rengeteg olyan dolog lesz, ami folyton folyvást felborítja az egyenlegemet. Nincs megállás, erők hatnak, univerzumok ütköznek, pusztulnak és jönnek létre. Meg kell békélnem a dologgal. Le kell csitítanom dühömet, és megbarátkozni a kényszerrel ami itt tart és cselkevésre kényszerít. Megyek, eleget teszek függőségeimnek, megiszom egy csésze kapucchinót, megnézek egy mesét a titánok harcáról, és felkészítem magam a napfényes szabadtéri programra, ahol több ezer ember élteti együtt azt amiben közösek per pillanat. Szeretni próbálok, mert hajt a program. Talán egyszer majd kölcsönös lesz. Talán majd egyszer elfogadom a rövidlátásom, és azt hogy nem lehetek több annál ami vagyok. Egy ösztön hajtotta fehérjehalmaz, tudattal, de folyton fejlesztésre és frissítésre szoruló tudással. Addig pedig tömöm magamba a bullshitet, próbálom elengedni a fülem mellett azokat a dolgokat ami nem rám tartozik. Igyekszem nem elítélni, azt amit én sem akarok megítéltetni magamban. A tökéletlenséget, a sekélyességet, a mellébeszélést és a görcsösen elfojtott vagy épp felszínre törő igazságérzetet. Sosem leszünk egyformák, mégis egyformán múlékonyak vagyunk, a kígyók akik önmagukat emésztik fel, hogy élhessenek.