Mese a színes fényekről az alagútban............

Az alagút méretei meghatározhatalanok voltak abban a mély sötétségben ahol állt. Egyedül, csendben, mindenféle impulzus nélkül. Nyugalmi vagy inkább zaklatott állapot? Nem tudta eldönteni. Összezavarodott. Nem volt előre vagy oldalra, teljesen elvesztette a tájékozódási képességét. Nem tudta felmérni mennyi idő telhetett el, néha felderengett egy-egy fénypont, de oly csalóka és halvány fénnyel, hogy maga sem volt biztos benne hogy nem csak képzelte-e.

Botladozva megindult az egyik felé, mely erősebbnek tűnt a többinél. Kis erőlködés és tapogatózás fogozkodók nélkül az üres térben, és hirtelen bumm.......a fény az arcába vágott. Sosem érzett még ilyen melegséget, de ugyanakkor félt is a szemébe hatoló fénysugarak okozta fájdalomtól. Hunyorogva szoktatta a szemét a fényhez, mire lassan kibontakozott a fényforrás gazdájának alakja. Ő is tapogatózott a sötétben, de valamivel magabiztosabban. Az elveszett lélek kissé erőre kapott. Mintha a másik is fényesebben ragyogott volna.

Összeértek.

A fények összekeveredtek, és szép lassacskán kontúrt rajzoltak az addig meghatározhatatlan falaknak. Volt ott téglaminta, néhány ajtó sziluett és mintha egy-egy festett nyíl lekopott lenyomata is felvillant volna a derengő fényben. Elindultak mindeketten kézenfogva az egyik ilyen nyíl irányába. Az alagút vége felé, vagy csak a torkolatba tartottak? Nem tudták, de egyenlőre egymás fényének örömével voltak elfoglalva. Nem izgatta őket az irány, vagy hogy hová vezet. Azt mindketten ösztönösen sejtették, hogy egyedül megint elvesznek. Szóval fogták egymás kezét. Hol egyikük hol másikuk botlott meg, ha túlságosan megpróbált előre szaladni. Fényük más más ritmusban keztdek pulzálni.

A lány megzavarodott, nem értette. Néha már már kioltották egymás fényét, máskor meg szinte vakító neon színekben fénylettek fel. Mi lehetett a zavar oka? Talán, hogy más más festett jelet próbáltak követni. Hirtelen impulzusoktól vezérelve hol jobbra hol balra tértek ki.

Megálltak.

Jó ez így vagy nem? A kétségek lilásra fényezték kibocsátott színüket. A nyilak itt ott láthatalanná váltak az uv szennyezett zaklatott fényben. Becsukták szemüket, hogy letisztuljanak a retinájukba égett képek. Újra elindultak. Egy darabig egészen egy ritmusra pulzáltak. A megtorpanások ugyan figyelmeztető villanással váltottak színt közös aurájukban, de még nem adták fel. Még egy irányban mozogtak.

Nem telt el sok idő. A lány fénye kissé erőre kapott, a srácé viszont fakulni kezdett. a lány megijedt, nem akarta elszívni a másik erejét, de elveszni sem akart újrra a sötétben. Mi lenne a helyes? 

 

Több színváltás és csalóka nyilak követése után egy elágazáshoz értek. Közös fényük 2 különböző színű nyilat rajzolt ki a falakon. Jobbra vagy balra?

Összevitatkoztak.

Vörösen villant a meg nem értettség haragos színe. Összecsaptak az energiák. A lány vesztett fényéből, a fiúé megint erősebb lett. Ettől a lány még elveszettebbnek érezte magát. Mit kéne tennie? Mi történik ha némán követi a srácot az általa jelzett irányba? Mi van ha az algút vége neki nem tartogat semmi jót? Ez a "ha" újra csak elbizonytalanította. Kétségbeesetten kérlelte a fiút, hogy ne hagyja magára és legalább kísérje el egy darabig az általa választott irányba, azután még mindig dönthetnek. Újabb lépések után egy ajtó állt előttük. Kérdőn néztek egymásra, a srác vállat rántva, a lány aggódva nyúlt a kilincs után. Az ajtó újabb folyosóra nyílt. Kicsit csalódottan, de az eddigi rutintól hajtva fogták egymás kezét és léptek át az új alagútszakaszra. A lány ablakokat szeretett volna látni és nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy a másik folyosó végén az is várt volna rájuk. De mostmár becsapódott mögöttük az ajtó. 

 

Tovább kell mennünk. Csak ez zakatolt a fejében. A srác néha elengedte kezét, hogy megvizsgáljon egy-egy újabb falszakaszt. Ettől a lány kissé elhagyatva érezte magát. Az ő érzékei tompábbak voltak, nem tudott konzekveciákat leszűrni vagy következtetni, hogy a téglaminták és a falak hőmérséklete mire utal. 

 

Megint egy elágazáshoz értek. Megbeszélte a sráccal, hogy megnézik a folyosókat és visszjönnek egymásért. Ahogyan elszakadtak egymástól a lány újra kétségek közt találta magát. A fényét zöldes keserűség hatotta át, mert a másik távolodó kékes fénye gyorsabban haladt az övénél. Mintha nélküle magabiztosabban haladt volna előre. "Kolonc lennék neki?" hangzott fejében a kérdés, ami egyre hangosabban dörömbölt a fejében. Elüvöltötte magát; NEM, NEM akarom ezt. Szinte megkönnyebbült amikor a srác visszajött érte, gyengéden megfogta kezét és halkan csak annyit mondott; bízz bennem.

Vele ment. Olyan hála öntötte el a szívét, amely segített eltompítani a sárgás zöldes fényeket majd türkízbe váltott. Nagyot nyelt és arra gondolt, nemsoká ő is kékesen pulzál majd. Üjra fellángolt benne a remény. Egy darabig határozottan követte társát. Akkor megint egy ajtóhoz értek. Masszívabb volt mint az előző. Ketten feszültek neki. De a súly még így is meghaladta erejüket.

Összenéztek.

"Hogyan tovább?" hangzott fel a kérdés némán a fejükben.

 

Visszafordulni? Nem, haladniuk kell. Mégegyszer nekifeszültek és az ajtó megcsikordult sarokvasain. Résnyire kinyílt, átpréselték magukat a szűk nyíláson.

Az ajtó túloldalán egy összevissza firkált falú folyosó rendszer volt. Rengeteg elágazással, színekkel, de az egész zavaros és felismerhetetlen volt.

A lány hiretelen impulzusoktól hajtva egyik ábrától a másikig szaladt. "Mit jelent mit jelent?" egyre csak ez zúgott a fejében, az erőlködéstől haragos narancs fénnyel izzott fel az aurája. Néha-néha felvillant egy-egy helyesnek látszó irány, de mikor közelebb ért, délibábként oszlott szét a szeme előtt. Hirtelen megfordult. Senki nem volt többé mellette. Még látta, hogy az ajtó amin ketten léptek be, lassan de biztosan bezáródik be előtte. Futni kezdett, hogy elérje mielőtt végleg bezárul, de lábát ólomsúlyként húzták a pusztító sötétség nyalábai. Sírva, üvöltve feszült a fekete fonadékoknak, melyek a saját reményvesztettségéből születtek meg. Tudta jól, hogy azt az ajtót egyedül nem tudja többé kinyitni. És akkor egyszercsak rájött. Egyedül volt megint. Nincs visszaút, a falak rajzolatai megint a sötétségbe vesztek, a halvány fénypontok többé nem hívogató szentjánosbogaraknak tűntek, hanem száguldó, fájó lézersugaraknak. Csak kaszabolták, kerszetül-kasul, mind-mind felbojdult narancs fénye láttán. Hiába kiáltott segítségért, nem volt egy simogató meleg sugár sem a közelében. Ő lassult le. A száguldás látszatát a mellette elhaladó élet fénypontjai keltették, melyek így az ő zérópontjából nézve vonalaknak tűntek. Hol van az enyém? Kérdezte kétségbeesetten. De válasz nem érkezett. Csak suttogások; állj fel, menj tovább, útban vagy, találd meg saját magad. Legszívesebben félreállt volna, de nem volt hová. A sötétben elveszett a tér. Már csak vonszolta magát. Úgy érezte ő a legkisebb, legerőtlenebb fénypont az összes közül. És akkor meglátott még nála is gyengébb és lassúbb pontokat. Akkor már tudta, hogy nem tartozik sehová. Nem akart megállni, de száguldani sem tudott. Az ő tempója sehová nem vezetett. Mit tegyek, hiányzol kék fényű másik. Zaklatott agyában nem maradt más, csak vágy a sötétség teljes mivolta után. Erőszakkal akarta saját fényét kioltani. Hagyta, hogy a kétségbeesés tóként ölelje körbe.

Elsüllyedt.

Ekkor néhány fény-nyaláb köréje gyűlt. Érezte barátságos szándékukat, de már az a kevés is fájt neki, amivel rávilágítottak. Miért akarod te is kékre színezni magad? Az a bánat csalóka fénye. Nem kell követned, neked saját színed van. A régi szebb volt ugyan, de ez az új sem annyira szörnyű, hogy el kéne hagynod halványulni. De nem értette őket. Nem tudta kinyújtani karját és a fénye gyenge maradt. A tó, mely félig magába fogadta, még visszatükrözött pár fénypontot. Csalóka illúziók a társasviszonyokról. 

 

És akkor kihunyt, visszavonhatalanul, a sötétben várva az újjászületést.