Most van. Néha lassú, néha gyors. Észrevette már hogy relatív, de még mindig nem barátkozott meg a gondolattal. Azt mondják mindent megold, de ez nem volt igaz. Csak telik, mérhető, de nem megfogható és főleg vissza nem fordítható. Megpróbálta meglovagolni, rendbeszedni, de csak hiányérzete lett tőle. Túlsok vagy kevés dolgot tudott belezsúfolni abba a táskába aminek magában az időt képzelte. Ha túl sok volt, szétesett mint annak a lánynak a bőröndje, akit egy hete látott az utcán. A bőrönd egyszercsak szétszakadt, földre ontva tartalmát, minden szétgurult a szennyes földön. De ha kevés volt benne, akkor meg kotyogott, zötykölődött a néhány dolog a légüres térben, mint a biciklis futárok merevfalú hátizsákjában az elküldött A4-es boríték. Hogyan tudná eltalálni mennyi az annyi? A táska folyton változtatta méretét, mintha gumiból lett volna, nem volt igazi dimenziója. Néha szembesült a múlásával, meglátott egy egy tárgyiasított pillanatot kiragadva belőle, egy fotót, vagy naplóbejegyzést, de előre nem tudott tekinteni benne. Az nem az idő dimenziója volt. Mintha az idő csak attól a pillanattól létezne visszafelé, hogy ő és rajta kívül minden más az univerzumban megteremti maga mögé. Most úgy próbálta megragadni az időt, mint egy vízfelszínt. ami mellesleg függőlegesen áll, vagy ő lebeg felette. Teljesen mindegy. Belefúrta az arcát, igen most ez az idő! Maga előtt látta az újszülött időcseppeket, amint elhaladnak mellette, és ha hátranézett egyre növekvő vízoszlopnak érzékelte őket. Megnőttek, áttetszővé és hullámzóvá váltak. Ez a nosztalgia, ért meg benne a felismerés. Ami a jelentéktelennek ítélt pillanatokat megszépíti, és felnagyítja. Kiabálni szeretett volna, de rájött, tele a szája a vízzel. Nem nem dehogy, idővel! A meg nem született idővel volt teli! Megfulladok! Ez volt az utolsó gondolta, aztán kiesett az időből......
