emlékek

Emlékszem, hogy "égtem" utitársaim viselkedése miatt, mikor leszállva az órmótlan, hiper-barbi-rózsaszínre festett ikarus buszról, elfoglaltuk szálláshelyünket a szakadt diákszállón, London egyik leszanált kül-kerületében. Ott állt a "motel" recepciójánál az a tanácstalan 25-30 fős brigád, Jersey-szoknyás tanárfeleségek, egy kamaszfiú talpig Edda zenekaros relikviákban, a bután mosolygó csoportvezető, amint mentegetőzve közölte velünk, hogy hirtelen csak ezt a szállást találta. A hetekkel korábban lefoglalt hotel szobáit, amiért előre fizettünk, és nem is keveset, sajnálatos módon épp most tatarozzák. Így kerültünk ide, ebbe az Eurotowernek nevezett 12 emeletes "csodába", ahol az automata vezérelt lift soha nem azon az emeleten állt meg, ahová menni szerettél volna, ahol a koedukált zuhanyzó egy szakadt kollégiumot megszégyenítő hangulatot árasztott, és ahol barna darócpokrócokkal letakart emeletes ágyak várták az ideiglenes lakóikat. A szobák ajtaját bezárni nem lehetett, így egész éjjel ébren tanakodtunk egy olvadó óriás fehércsoki-tábla felett ülve, hogy átvészeljük-e itt az előttünk álló 5 napot, vagy pluszpénzért keresünk másik szállót valahol a városközpontban. Végül arra jutottunk, hogy inkább beköltözünk a Victoria station mellé egy családi panzióba, minthogy egész hetünket égő olajoshordók és teljes hangerővel üvöltöző, beszívott csavargók társaságában töltsük. Szomorúan vettem tudomásul, hogy az így felmerülő különbözet pont 30 fontot tesz ki, egy szép új martens bakancs árát, aminek megvételét hetek óta terveztem, hamár egyszer angolhonban járok.

Ezt leszámítva a csere jó businessnek bizonyult, mert nemcsak közel voltunk mindenhez, hanem saját zuhanyzó, és reggeli is járt a 2 ágyas szobákhoz. Az külön szórakoztatott, hogy az átköltözés ellen legjobban ágáló osztályfőnököm 2 nappal később, a szomszédunkban vett ki egy szobát a szeretőjével, ami ékes bizonyítéka volt annak, hogy belátta tévedését....Korábban, még a tornyszállóban a fejemhez vágta, mit igényeskedem én, aki a "rossz hírű" Fekete Lyukba jár szórakozni, a koszos "punkok" közé, és velem ellentétben maradni fog, mert ő nem ilyen kényes, mint én. Mint diplomás embertől, értelmesebb hozzá-állást vártam volna tőle, hiszen nagyon nem mindegy, hogy egy héten egyszer lemész 300 forintért 2-3 órácskára egy szórakozóhelyre, (ahová nem csak "koszos" punkok jártak) vagy 5 napig 24 órázol méregdrágán egy olyan környéken, ami leginkább Harlem cityre emlékeztet, még fényes nappal is, és a cuccaidat egy bezárhatalan szobában kell hagynod miközben a városban mászkálsz. Emiatt az átköltözéses balhé miatt skippelnünk kellett a másnapra tervezett Stonehenge látogatást, amit nagyon sajnálok, de legalább bevethettük magunkat a város forgatagába. Engem, a 18 éves fruskát, azonnal elvarázsoltak a hömpölygő emeletes buszok, az évtized legforróbb júliusában is bundás sisakot viselő palotaőrök, a Warner Bros ajándéktárgyait árusító üzlet a Trafalgar square közelében, a kínai negyed és még sok más nekem akkor nagyon újnak tűnő dolog. Emlékszem hogy beleszerettem egy szürke ruhába az egyik üzletben, és egy zöld flitteres kérdőjelekkel díszítettbe egy másikban. Persze nem volt rájuk 50-60 fontom, így apróbb ajándékokkal vígasztaltam magam, egy neccharisnya itt, egy Björk kazetta ott, néhány képeslap, amiket postán adtam fel barátaimnak, és amik később érkeztek meg, mint ahogy én hazaértem. 

Órákat mászkáltunk a tűző napsütésben, jó szolgálatot tett a még hollandiában vásárolt olcsó napszemüveg, ami ugyan nem állt nekem jól, mégis évekig őrizgettem, mint szép emléket őrző relikviát. Az a '95-ös nyár valóban az évtized legforróbb évszaka volt, az egyik palota őr ájultan rogyott az aszfaltra, míg a kapu másik oldalán rezzenéstelen arcú társával együtt fényképezkedtünk. A londoni emberek rosszul viselték a 35 fokos hőséget, mi pedig nem ismerhettük meg az igazi esős-borús-ködös albiont, de ezt egyikünk sem bánta.  

A város felfedezésében nagyon nagy segítségünkre volt egy fiatal pár, akik már nem is tudom, hogy csapódtak az iskolánk által szervezett úthoz, de legalább jól beszéltek angolul, jártak már korábban az angol fővárosban, és ismerték azokat a helyeket, amit érdemes volt megnézni, na és persze az új szállást is ők intézték. Amennyire idegenkedtünk tőlük az odaúton a barátnőimmel, annyira megkedveltük őket a várost járva. Nem sok fényképet készítettem, a gépemben csak 24 kocka volt, és filmet venni nem maradt pénzem. Elmém sok apróságot törölt az útról, de néhány újra előjött, amint a kezem ügyébe került az a néhány megmaradt fotó. A régi piros buszra, amire menet közben ugrottunk fel, és az emeletén a legelső ülést elfoglalva azon sikongattunk, hogy a magas látószög miatt kanyarodáskor" belerohanunk" a falba.  A metró útvonalakat összekötő fehér csempés aluljárókra, ahol dúdolni kezdtem az egyik Cure nótát (Subway song), az automatából vásárolt Cadbury csokiszelet ízére, a jól öltözött igazi angol úriemberek közt elsuhanó szines hajú extrém figurák arcára. Az egészet egy a tubon véletlenszerűen felcsendülő Björk nóta idézte fel bennem, amit az akkor, 21 évvel korábban vásárolt kazettán hallgattam rongyosra esténként a szállodai szobában kiszuperált sony walkmanomon.

Gyorsan eltelt az a pár nap, már nem emlékszem a nekünk segítő és társaságot nyújtó fiatal pár nevére és arcára, nem emlékszem miket csináltunk az 5 nap alatt, vagy hogyan értünk oda a megbeszélt találkozópontra az utolsó napon. De egyvalamit nem felejtek el...Hogy aznap leszakadt az olcsó martens utánzatú, műbőr bakancsom talpa, mintegy fricskaként a meg nem vett álom-bakancs emlékére, ezáltal örökre belevésve emlékezetembe a dilemmát a 30 fontról, a rosszemlékű Eurotowerről,  a kimaradt élményekről, és vajon mire emlékeznék most, ha engedve az akkor átsuhanó gondolatnak a fejemben "véletlenül" lemaradok a hazafelé tartó buszról. De a leszakadt cipőtalp, és az akkor átélt honvágy mégis hazahúzott. És azóta is, 21 éve azon gondolkodom, jól döntöttem e?