Újabb nyitott ablaknál töltött este. Ma nem látszanak a csillagok....Szívszorító nyugtalanság; hol vannak ilyenkor?... Persze csak a légkőr játszik megint, és a fények. A csillagok nem mennek sehová. Csíp a cigaretta füst, a nyitott ablak ellenére. És hüvös is van, a ruha alatt játszik a libabőr. Holnap talán kisüt a nap. Fordul a föld, fordul a világ, aki most alszik, holnap ébren lesz, aki ébren van, álmodni fog. Vagy ébren álmodni. Felnézni az égre, és azt hinni, nappal aludni mennek a csillagok, vagy a felhőkben habfürdőznek, ezért nem látszanak. De az elme sötétjében szorong a szív. Kialusznak a fényes álmok. Ha az elme forogni tudna, mint a föld, a fénytől elfordulva is látná a kis csillámokat az égen. Mert ott vannak, ugye? Csak egy újabb ciklus...ideje nyugovóra térni...álmodni megint a feketébe öltözött, tüllszoknyás kislányról, a félelemről, hogy valamit elveszítünk, és megcsodálni a piros díszhalakat a türkizcsempés, mesterséges patakban az álombéli metróállomáson. Piros, türkizkék, fekete, fehér. Az álmok mégiscsak színesek...