Mindenki. Egyesek. Csoportok. Oldalak. Egyediség, egyéniség, sors, kisugárzás, tetteink, tükreink...avagy tényleg van e mód változni, alkalmazkodni, besimulni, hozzátartozni valamihez? És vajon kell e egyáltalán? Ha halmazokra bonthatnám az engem körülvevő dolgokat, élőlényeket, eseményeket, először is 2 nagy halmazt határoznék meg. Jó dolgok és rossz dolgok. De vajon a határvonal éles lehetne? Nos véleményem szerint nem. Vegyünk egy egyszerű példát....Tudatmódosítók. Legyen a leghétköznapibb, alkohol. Vagy azért iszom, mert nem jól vagyok, és az alkoholtól remélek könnyebbséget, vagy azért iszom mert nagyon jól érzem magam, és még fokozni akarom. És a következmények: évtizedekig mesélhető jopofa anekdóták, vagy elrettentő szörnyűségek. Mi váltja ki, hogy ugyanaz a dolog átfordul valami mássá. Iszom, mert mondjuk névnapom/születésnapom van, jól érzem magam, becsiccsentek, majd a kontrollálhatalan viselkedésem következményeképpen baleset ér, vagy hosszútávú vagy rövidtávú sérülésekkel. Ez most mi? jó vagy rossz? Vagy mondjuk pont az ellenkezője történik. Elkeseredett, részeg állapotban megvallok valamit, amiről eddig hallgattam, és ezért megértőbbé válnak velem szemben mások. Talán még barátságok is kovácsolódnak?
Miért van az, hogy az egyik alkoholfogyasztása/viselkedése/viccelődése/pletykája/dumája vonzó, a másoké taszító? Mitől lesz az egyik ember siránkozása mások számára érthetelen, támadható míg a másiké meg szórakoztató, vagy épp empátiát kiváltó folyamat?
Egyszerű lehetne a válasz: az egyik árt a másiknak, rosszindulatú, a másik ironikus, szórakoztató mások számára...de ez sem feltétlenül így van. Kismmilió alkalommal tapasztaltam, hogy az egyik ember tetteit/cselekményeit még akkor is jópofa, vonzó dolognak ítélik, mikor felelőtlen, vagy egyeseket kifejezetten sértőek. A másik őszinte, de javító szándékú kritikája, vagy objektív megállapítása és e felett kifejezett szomorúsága pedig taszító, vagy megvetendő? Talán innen ered a mondás: a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Mert mondjuk te jót akarsz, szigorú és erkölcsi normákat figyelembe véve megpróbálsz elkerülni/megakadályozni valamit, de a körülötted élők negatívnak, és unszimpatikusnak ítélik tetted. Aztán ha mégis beigazolódik, hogy neked volt igazad, akkor meg úgy csinálnak mintha mi sem történt volna, vagy ami még rosszabb, pont azzal vádolnak meg téged, aminek az elejét akartad venni. (egyszerű példa, Kérlek ne csináld ezt vagy azt, mert ez és az lesz. Megtörténik, reakciók: azért történt mert te ezt kívántad.)
Az biztos, hogy amit kiváltasz az emberekből, úgy kapod vissza, még akkor is amikor ha ezekre a kiváltási metódusokra nem tudsz akarattal hatni. (mondjuk magasabb vagy az átlagosnál, és ez ellenszenvet szül irányodban, mert melletted mindenki kicsinek érzi magát). Ha magadba húzódó vagy, észre sem vesznek, vagy ki is közösítenek, ha nyitott vagy, körberajonganak, keresik a társaságod....de egyik esetben sem veszi senki a fáradtságot, hogy jobban mögé nézzen a személyiségednek. Hiszen a nyitott, jópofizó ember is lehet baromira felszínes, és nem törődöm, és a zárkózott ember is lehet értékes, megbízható társ.
Amúgy apropó, összefüggések bizalom és szeretet közt. Sokszor fordítottan arányos. Szerethetek valamit, ami nem megbízható, (mondjuk a macskámat, aki lehet azonnal elcsavarog, ha nyitva hagyom az ajtót, és bár visszatér, ezzel mondjuk kellemetlenséget okozhat) és utálhatok valamit ami megbízható. (ügyintézőt/ellenőrt, bárkit, akit személyes dolgaim intézésével bízok meg, mégis inkább muszály viszony alakul ki, semmint önzetlen kötődés)
És máris ott vagyok, hogy mi is van a halmazaimmal? hogyan tudnék válogatni fontossági sorrendben, és arra koncentrálni, ami nekem is és a környezetemnek is kölcsönösen jó? Hiszen lehet hogy az én kisugárzásom, és ezáltal az engem körülvevő dolgok is pont az ellenkezőjét fogják létrehozni annak amire vágyom. Ha adok a külsőmre, lehet nem az elismerést fogja kiváltani, hanem hiúságnak, vagy magakelletésnek ítélik, és nem kívánt következményként olyan reakciókat váltasz ki, melyek sokkal inkább ártanak, semmint használnak. (hú de jó bula vagy, megb*nálak, stb). Gyakran hallok olyan kirohanásokat emberektől, hogy nincs senkim, egyedül vagyok...de ez sem mindig ugyanaz. (én is gyakran érzem a kitaszítottságot, hiába vannak körülöttem oylan emberek, akik hangoztatják, hogy szeretnek vagy fontos vagyok nekik, ha a közöttünk lévő viszony mégis laza marad, és sem én sem ők nem tudnak töltekezni általa.)
Hallottam már olyanok szájából is ezt, akiket rajongás, és figyelem vesz körül, és olyanoktól is, akiket pont ez ellenkezője. Mert nem feltétlenül arra van szükségük amire a nagy számok törvénye alapján következtethetnénk. Az egyik azért magányos, mert hiába a család, a barátok, ha az érzéseit mondjuk a szerelem érzésének a hiánya okozza, míg a másikat az intellektuális kapcsolat hiánya zavarja. És akkor beszélhetünk az értelem és az érzelem közti harmónia meglétéről, vagy hiányáról. Általánosságban véve az lenne az idealizált jó, ha a kettő kölcsönösen harmóniában van. Ez tesz minket vonzóvá. És a felborult egyensúly, bármelyik irányba is tolódik el, taszítóvá tesz. Olyan könnyű azonosítani ezeket a pontokat, de meghatározni a helyes értékeket a harmóniához már nehezebb. Hiszen hiába értékes valaki intellektuálisan, mert mondjuk a legeslegjobb matematikus a világon, hogyha érzelmei kötődése az őt körülvevő környezethez felszínes, vagy mondhatni közömbös marad. De fordítva is, ha valakinek az érzelmei túláradóak, és bármit megtenne a gyermekéért, miközben nehezére esik felfogni, és feldolgozni az értelmi együtthatókat, (mondjuk olyan férjhez vonzódik, aki eltékozolja a kosztpénzt, miközben folymatos érzelmi csapdában vergődik ő maga is a felesége és a gyermeke irányában) ezért drámakirálynőként csak rinyálni fog tudni, ami egy idő után a környezete terhére válik.
Mi van, ha ezek az értékek állandóak? Hogy bármennyire próbálod pótolni az egyik oldalt, hogy egyensúlyba hozd a másikkal (a természet törvényei alapján, amely személyes véleményem szerint mindig a kiegyenlítődésre törekszik) ha ezek az együtthatók nem személy szerint benned kell hogy kiegyenlítődjenek, hanem egy másik féllel egyetemben? Ha a szendvedéseidet nem az okozza, hogy te önmagadban képtelen vagy harmónikus lenni, hanem az, hogy nem találod a közeget, amiben kiegyenlítődhetsz?
Azt hiszem ahhoz, hogy ezeket a halmazokat az életedben harmóniába hozd, át kell nevezned a dolgokat. Nem a jó és a rossz kell hogy szerepet kapjon, hanem a nyomasztó és a felemelő dolgok kiegyenlítődése. Számomra például Nyomasztó a mindennapi élethez szükséges önfenntartási folyamatok végzése, ezek anyagi és egyéb összetevőinek intézése, befogadnom a nagy összességében áramló megítéléseket, társadalmi normákat, de Felemelő lehet egy közönséges találkozás a természet erőivel, belenézni egy állat szemébe, részt venni valami olyan folyamatban ami teremt valamit. Egy biztos, az a duma arról, hogy az ember dönthet, az csak annak függvényében igaz, hogy mennyit ért meg a körülötte folyó világból. Ha nem rendelkezel a harmóniához szükséges ösztönös képességekkel, akkor a döntéseid eredménye képpen életed végéig csapdában fogsz vergődni, és csak remélheted, hogy ez az egész valaminek a része, és nem volt hiábavaló.