a magány szinonímái

Ez is csak hozzáállás kérdése, mint minden más, de tagadhatatlan tény mindenki érzi magát egyedül néha. Sokszor még családon, párkapcsolaton belül is. Miért van ez?

Az első,és legfontosabb tényező a bizalom. Amit rettenetesen könnyű elveszíteni, elég egy rossz gondolat. Ezt a témát boncolgatja gyönyörűen a Tágra zárt szemek című filmalkotás. Azt mondják az a rossza ki rosszra gondol, de ez nem így van. Tapasztalataink tesznek minket olyanná amilyenek vagyunk. És nem kell rossz embernek ahhoz lenni, hogy rossz dolgok történjenek veled. Nem mondasz el valamit a másiknak, mert a tapasztalataid azt mutatják nem helyes a nyílt őszinteség. Vagy a másik eddigi reakciójától még távolabb kerülsz a megnyugvástól. Így idegenedik el egymástól szülő és gyermek, párkapcsolatban a felek, baráti viszonyban az egymással szimpatizálók. Mit és mikor lehet megosztani valakivel? Meg lehet e egyáltalán gyötrő és megváltoztathatalan eseményeket osztani olyan emberekkel, akik aztán nem tudnak mit kezdeni vele? És egyáltalán, honnan lehet valaki biztos abban hogy a másik hogyan fog rá reagálni? Kismillió alkalommal voltam már én is nehéz érzelmi helyzetben olyan háromszögek kialakulásában, ahol szélsőséges vélemények csapódtak egymásnak. Ilyenkor mindig a harmadik, a meghallgató fél kerül nehéz döntési helyzetbe, hogy hogyan tegyen igazságot, ítélkezés nélkül, és melyik polcra helyezze el magában a problémát. Én elsőként a szüleimmel kapcsolatban kerültem ilyen helyzetbe. Számtalan alkalommal csatáztak egymással, minket gyermekeket megosztva, és bármennyire próbál az ilyen esetben az ember mérlegelni, érzelmekre hatás nélkül nem tud józan döntést hozni. Depressziós az anyád? Emiatt boldog boldogtalant hibáztat, vagy amiatt depressziós mert őt akarva akaratlan hozták hasonló helyzetbe emberek? Vagy egészen egyszerűen csak nem úgy funkcionál az agya mint másoknak? Vajon hány rákos betegnek mondták már az arcába, hogy azért vagy beteg, mert nem akarsz egészséges lenni? Mert az agy hibás működése pont ugyanúgy pusztítja el a "gazdatestjét" mint a rákos sejt. Egy csírázó gondolat, amely végül elpusztítja a személyiséget. Hogy lehet problémamegoldó centrikusan hozzáállni helyzetekhez, amiből eddig senki nem mászott ki jól? Hogy kéne reagálnia egy nemi erőszakot megélt nőnek a szexualitásra? Hogyan kéne kismillió hazugságot benyelt embernek reagálnia a nyitottságra? Egyáltalán, mi az igazi nyitottság? Hogy boldog boldogtalant szeretni akarsz? Hogy mindig őszinte vagy? De akkor mi van a változásokkal? Mitől lesz megbízható valaki aki egyik oldalról a másikra csapong, mert a szíve szerint azt tartja most helyesnek amit azelőtt elítélt?

Ez, a bizalmatlanságból, és meg nem értettségből fakadó elzárkózás okozza a valódi magányt. Vannak emberek akik ha belépnek egy terembe, máris felfigylenek rájuk, akarnak egy darabot belőlük, és vannak akiket akkor is elkerülnek, ha csodás dolgokat tesznek az asztalra. Mitől lesz egy reakció, egy viselkedés minta helyes, vagy népeszerűtlen? Hogy lehet egy pszihopata gyilkos leleplezése előtt közkedvelt ember, miközben egy érzékenylelkű érző másikat pedig kiközösítenek? 

Megannyi kínzó kérdés, amire sem pszihológusok, sem filozófusok, sem tudósok nem találnak választ. Mert minden egy, és egy minden. Apró dolgok összesége egy helytelen vagy helyesnek tartott (nem feltételenül az egyik sem aminek látszik vagy érezni akarjuk) csatornában ami meghatározza lényünket, és helyünket a világban. Nem hiszek a nagy világmegváltó változásokban. Nem hiszem, hogy egy beállítottság igazán meg tud változni. Kilengeni tud csak, de mint minden, ami egyszer mozgásba lendül egy tengely mentén, önmagába tér vissza. Nincs igazi szabadság, nincs igazi választás, események vannak, és következmények. a világ nem lesz jobb, vagy rosszabb, volt, van, lesz, átalakul, formálódik. És végül elpusztul, mint az emberi test, egyedül, senki által nem kísérve.