Egyszer volt hol nem volt, volt egy fényes uralkodó. Udvartartása közel egy tucatnyi közeli családtagból, tanácsadóból, vezérből, katonákból, és párszázezer alattvalóból állt. Igyekezett igazságosan, mindenkinek teret adva uralkodni, biztonságos és megbízható pozícióban tartva őket. Terra hercegnő élvezte a legtöbb kegyet, akit feleségül is kért. Bármi kívánsága volt, a király igyekezett legjobb tudása szerint megadni neki mindent, amire csak szüksége volt. Ám egyszercsak a birodalomba új látogató érkezett. Erős, fényes kisugárzással rendelkezett, egyből el is bűvölte a királyt. Az uralkodó egyik hűséges szolgája összeütközésbe is került vele, mivel a látogató a leendő királyné helyére pályázott. A tábornok saját testével védte Terrát, mikor Vénusz, a látogató, ki akarta őt lökni pozíciójából. Terra egyre nyugtalanabbul figyelte a Király, és Vénusz közt kialakuló kapcsolatot, nyugtalanul keringett, és egyre hevesebben követelte a királytól, hogy minnél előbb tűzzék ki az esküvő időpontját, amivel visszaszerezheti belső egyensúlyát. A király, ki Vénusz csábítása ellenére nagyon szerette a hercegnőt, végül ráállt, és egy hatalmas lagzit csaptak. Úgy táncolt mindenki a kis birodalomban, hogy még napokkal később is szédelegtek. Vénusz eközben forrt a dühtől, hiszen innentől fogva neki már csak a szeretői pozíció jutott...Csúnya tervet eszelt ki magában, de okosan ezt megtartotta magának. Erejét inkább arra fordította, hogy láthatólag beletörődvén szerepébe, kedvesen és nyájasan viselkedett az udvaroncokkal, és a királlyal is távolságot tartó maradt, de sosem mulasztotta el, hogy Terrának az orra alá ne dörgölje, mennyivel közelebb áll az uralkodóhoz, mint a királyné. A királyt természetesen feltüzelte az ellenállás, és egyre több energiát fordított szeretőjének meghóditására. Terra királynét ezért belülről emésztette a bánat, és arra gondolt, kér valamit szerelmétől, ami mindig rá emlékezteti majd, akármi is történjék. Egy szerelmes éjszakán így a királyné álma valóra vált, és életet adott a fiának. Testéből egy gyönyörű fehér herceg született, ki apja képmását viselte, így a királyné ha ránézett, mindig visszanyerte belső békéjét. Fia segített őt egyensúlyban tartani, és így emelt fővel sétálhatott a palotában. A király bűntudatból ékszerekkel halmozta el a királynét, amitől az a birodalom legszebb asszonyává vált. Vénusz pedig, ki csendben várt a megfelelő alkalomra, most akcióba lépett. Elhívta hát megbízható szolgáját, és arra kérte őt, perzselje fel a királynét, és fertőzze meg szenvedéllyel, ami majd elfordítja őt a királytól. Az eleget is tett a kérésnek, és üstökösként ragyogta be fényével az anyasággal eltelt királynét. Ebből a frigyből születtek meg a királynő testén az őt emésztő gyermekei, kik kérész életük végén újra az ő testében pihenhettek meg. A királyné így mindig megszenvedte utódainak születését és halálát, emiatt csendes melankólia vett erőt rajta, ami időnként fortyogó düh formájában távozott belőle. A király, aki ekkor értette meg, hogy elhanyagolta szerelmét, ígéretet tett, hogy Terrára és gyermekeire mindig elegendő figyelmet fordít, és fényével addig ragyogja be őket míg élete véget nem ér. Vénuszt megtette csillagnak, és fényes kalitkába záratta, bizonyítékképpen Terrának, hogy képes megfékezni a vágyait. Azóta harmónikus családi életet élnek, a király eltartja gyermekeit, a királyné pedig gondoskodik róluk. A herceg 28 naponként apjától kapott fényével ragyog anyjának, hogy boldoggá tegye őt, amit a rajta élő mostoha testvérek is megéreznek. Ilyenekor az égre néznek, és csodálják a királyi frigyből született féltestvérüket, mégis egyfajta titokzatos melankólia vesz erőt rajtuk. Ha pedig a szeretőre, vagyis a Hajnalcsillagra néznek, emésztő vágy hajtja őket előre.
A vágyaik így utódokká lesznek, majd elmúlnak, hogy újra feltámadjanak. Ebben a kőrforgásban élnek hát a földi halandók, akik jól tudják, életüket a birodalomban kialakult törékeny egyensúlynak köszönhetik, és bár időnként többet áldoznak a csillag vezérelte vágynak, a Hold herceg mindig a helyes útra tereli őket.