A lemenő nap vörösre festette a tájból kiemelkedő magaslatok kontúrjait, mikor az öreg sámán elindult szokásos tisztuló sétájára a dzsungel fái közé. Óvatosan kerülgette a lecsüngő liánokat, néha meg-meg állt, hogy a legvastagabb és legöregebb fák törzsére téve a kezét meghallgassa azok sóhajait, majd folytatta útját a csendes csermely mellett, hogy a nagy tisztásra érjen az erdő közepén lévő szentélyhez. Hosszú évek óta járt már ezen a megszokott úton, bal karjáról pici bőr tatyó lógott, melyben szárított húsdarabokat és magokat cipelt, amivel etethette az útjába kerülő vadállatokat. Egyik kedvence a fényes, ében bundájú párduc volt, akinek félholdhoz hasonló sárga szeme kíváncsian kísérte a sámán lépteit, és hálásan dörgölődzött a sámán lábaihoz, ha az megjutalmazta egy darab hússal a szolgálataiért. A másik kedvence a csodás piros tollakkal ékeskedő paradicsommadár volt, aki hangos rikoltással köszöntötte őt. Sámánként jóban volt az erdő állataival, de kerülte az erdőbe tévedő látogatókat, mert azok túl hangosnak és durvának tűntek a szemében.
Szomorúan csóválta a fejét, mikor azok szekereikkel az általuk vágott ösvényeken át siettek a fák közt, hogy minél előbb hazaérjenek.
Most szerencséje volt, viszonylag csendes, látogatók nélküli kora estének nézett elébe, és már az úton ráhangolódott arra a jövőbelátó mantrára, aminek a segítségével elrendezte az erdőnek a következő évszakhoz való felkészülését. A szentélyben mindig megkapta az utasításokat, melyik fát szabadítsa meg a kéretlen lakóitól, melyik fészek közelében helyezzen el etetőket, hogy a madarak könnyebben etethessék fiókáikat, hol vágjon utat a fénysugaraknak, hogy a földbe szóródott friss magok ki tudjanak fejlődni.
Szorgalmas és alapos munkájának köszönhetően az erdő barátságos, és gazdag élővilággal rendelkező hellyé vált az elmúlt 10 évszakváltásban. Mindig elégedetten szemlélte munkájának gyümölcsét kicsiny otthonából, amely az egyik legöregebb fának a lombjai közt helyezkedett el. Néhány tisztelője rendszeresen egy havi élelemmel látta el, amit a fa törzsére rögzített tárolóban helyeztek el.
Már majdnem elérte a szentélyt, egy pillanatra megállt, megcsodálta a szentély oldalába faragott napszimbólumot, megsimogatta a fejét a nagy fekete párducnak, aztán útjára bocsátotta, és immáron egyedül lépdelt a szentély oltára elé. Kezeit mellkasán összetéve meghajolt. A bőrszütyőből fényes korongokat vett elő, és az oltár elé szórta. Ezután nekikezdett a szertartásnak, fejét lehajtva, csukott szemmel kezeit tördelve mormolta a látomást hozó szöveget, és amikor elérte a révület állapotát, elhallgatott, szemeit továbbra is becsukva az ég felé emelte fejét, hogy befogadhassa az égiek szavait. Addig állt ott révületben, mígnem az utolsó kérések is elhangzottak, és az erdőre sötét telepedett.
Az öreg sámán összeszedte a csillógó fémdarabokat a földről, gondosan eltette őket a bőrtasakba, és elindult hazafelé.
Az angliai kisváros utcáin a járókelők elnéző mosollyal pillantottak a hajlott hátú fekete kabátos kis öregasszonyra, aki minden hónap elején a belváros egyik régen elhagyott kis üzlethelysége előtt művelte bolondos kis szertartását, egészen addig, amíg be nem sötétedett. Az épület oldalán egy valaha fényesen csillogó, de mára megkopott plasztikus napocska hirdette, hogy az épületben valaha szolárium működött. A néni szerény nyugdíjából vásárolt némi állateleséget, amivel a környék fekete kóborcicáját, és az egyik házból évekkel ezelőtt meglépett papagájt etette lelkesen. Megszokták már a látványát, ahogy az utcákon sétál, kerülgetve a reklámtáblákat és oszlopokat, az útszéli csatorna mentén haladva, néha lehajol hogy felvegyen valamit az aszfaltról, aprópénzeket, üdítős doboz nyitókat ,és betegye pici lakkbőr táskájába amit a karján lógatva viselt. Sétáját befejezve pedig hazatérhessen a kicsi 2 szintes műemléképületbe, melynek ő volt az egyetlen lakója. Gondosan locsolta szépen zöldellő cserepes növényeit, és ijedten húzódott a fal mellé, ha egy-egy autó hajtott el sietve az úton.
Ő volt a viktoriánus nyugalom és rend utolsó bástyája, ki nélkül az utcák szürkébbek és szegényebbek lettek volna, és magában mindenki imádkozott egy sort, hogy a nénit 110 évén felül még hosszú élettel ajándékozza meg az élet.
foto: Ocsko Ferenc